Folytatandó az 1984-es téli történeteket hadd említsek egy disznó sztorit.

Abban az évben még az államvizsga előtt intézeti gyakorlatomat töltöttem az Országos Állategészségügyi Intézetben, ahol a patológiai osztályon S. Tibor csodálatos nagy tudású tanárom, később kollégám a Kórbonctani Tanszéken boncolás során egy olyan, nem mondjuk ki sertéskórban a Kőrösök árteréből származó sertéshullában demonstrálta a patológiai jellemzőket. Ez Júliusban történt és ahogy minket tanítottak ez a betegség akkor Magyarországon nem volt (később már tudtuk bejelentve).

Szóval mert hogy téli rege, e kis előzetes után eljutottunk a hideg fagyos télig, amikor is jött a hivatalos kirendelő levél a megyei állategészségügyi állomástól, hogy december 16-án meg kell jelennem a megye egyik a Dráva melletti sertéstelepén kötelező sertésoltásban való részvételhez. Abban az időben a kar még szinte félkatonai szervezetként működött és járványhelyzetben mikor kirendeltek valakit egy járványtani feladat ellátására, akkor nem volt apelláta, menni és csinálni kellett a kiosztott feladatot, hogy meg lehessen előzni egy járvány tovaterjedését vagy fel lehessen számolni azt, legyen az Száj- és körömfájás vagy a nem mondjuk ki a nevét (Klasszikus sertéspestis).

Vigyek magammal fehér köpenyt, gumicsizmát, fecskendőt (akkoriban nem volt még egyszer használatos csak gumidugós üveg fecsi) és 3 db 35 mm-es tűt (ezek kifőzendő elkopásig használatos tűk voltak).

Felöltöztem alaposan, alulra az akkoriban a vasutasoknak és katonáknak rendszeresített vattabélésű nadrágba bújva, felül is sok rétegbe burkoltan beültem a Zénóba (Trabant 601) és irány a megadott célpont. Többünket kirendeltek és az eligazítás után megkaptuk az oltóanyagot és hajrá hegyibe elkezdtük oltani disznókat a nyakba szúrva. Mondanom sem kell, hogy a vastag nyaki zsírrétegen a 35 mm hosszú tű bizony nem ment keresztül és az oltóanyag a zsírból nem gondolom, hogy korrekt módon felszívódott volna, de akkor ezen még nem gondolkodtunk, csak tettük, amit kiosztottak feladatként. A segédkezők rögzítették a süldőket, kocákat, hogy haladhassunk és emberi időben végezzünk a 2000 állat oltásával. Csikorgó hideg volt odakint, az ólakban sertéstrágya szagú, gőzölgő meleg. Egyik oltásra felkészülve a lában alatt a hígtrágya akna fedőrácsa megbillent és én két lábbal nem csak a földön álltam, hanem térdig süllyedtem a gőzölgő bűzös matériába, úgy, hogy a csizmáim megteltek. Melegnek, kellemes meleg volt, de..

Kiürítettem a csizmákat, de váltózokni vagy kapca nem volt nálam cseréhez, hát folytattam a munkát amíg nem végeztünk. Még világosban tudtam hazaindulni. A Trabant nem a jó fűtéséről volt híres, de a történések miatt lehúzott ablakkal tudtam csak menni, mert a trágyaszag igencsak facsarta az orromat. Szinte csonttá fagyott fülekkel, arcomra fagyott ábrázattal értem haza. Arra már nem emlékszem, hogy a nem éppen nemes matériával átitatott nadrág és zokni milyen sorsra jutott.

Mondanom sem kell, hogy ez az akció nem sok értelemmel bírt, mert ugyan gyűrűoltásként lokalizálnia kellett volna a kórt, de ez nem volt igazán sikeres és végső megoldásként a telepen tartott összes sertést leölték és fertőtlenítőszerrel lelocsolva elföldelték.

Kisfiú koromban Nagypeterden disznóöléskor megtréfáltak azzal hogy én foghattam szúráskor a disznó farkát. 

A jószág még bökés után lépett párat engem magával rántva. Akkor kicsit sáros lettem, de ez kutya füle volt ahhoz képest mikor szaros lettem oltás közben.

Régi, múltba vesző emlékek a télből, az én téli regéim imigyen érnek véget.