Újra itt a tavasz, a megújulás, a zöldülés, virágba borulás, keresztényeknek a Názáreti kereszthalála és feltámadása.

Nagypénteken ügyeletben láttam el a rászoruló, különböző panaszokkal ügyeleti ellátásra érkezőket. Kellemes fáradtsággal értem haza este és nem kellett álomba ringatni a megérdemelt vacsora után nem sokkal. Hajnalban a 10 fokos hőmérséklet csökkenés és front miatt enyhe fejfájásra fájdalomcsillapítás, majd ismétlés, mert csak nem enyhült, aztán lassan, kiengedett a szorítás.

Felhős, borongós indulás után, kisütött a nap, békésen, barátságosan mosolyog. Elszaladtam némi vásárlás erejéig a boltba, mert a friss zöldhagyma hiányzott  a készletből a sonkához, ami itt füstölt csülök a lengyel bolt magyar részlegéből jobb híján. Hazaérve örömmel nyugtáztam, hogy az ablak alatti virágládában a frézia maholnap virágot  bont a kedves lila árvácskák szomszédságában.

Kipakoltam és hogy ne csöndben legyek, elkezdtem zenét hallgatni. Véletlenül akadtam Patricia Janeckova lemezeire és egy pillanat alatt meghódított a koloratúr szoprán gazdagsága, lélekemelő hatása.

Átfutva a híreket találkoztam az újabb döbbenetes hírrel, a kereszténység nevében követtek nem keresztények által létrehozott alkotás elleni támadást, majd Gábor György sorait olvasva kezdtem el koptatni a klaviatúrát.

Alapvetés az hogy én nem vagyok vallásos, nem vagyok hívő mert szüleim nem erőltették rám a saját tradicionális utat, hanem meghagyták nekem a választás lehetőségét a saját tapasztalataim, érzéseim által vezérelve. Természetesen európai zsidó-keresztény kultúrkörben felnövekvőként megismertem az alapokat, a bibliát, az újtestamentumot hiszen enélkül nem is érthetném az elmúlt évszázadok kultúráját, alkotásait.

A mai valóságban döbbenve érzékelem, tapasztalom a magukat keresztényeknek valló emberek, embercsoportok embertelen, a krisztusi eszmétől idegen viselkedését, megnyilvánulásait.

A saját alaptörvényeiket sem tartva ostorozzák azokat, akik nem ugyanúgy gondolkodnak a keresztények üldözését felemlegetve. Elfelejtették hogy akiről ma megemlékeznek nem utasított el senkit, egyformán szerette a leprást, az örömlányt, a sántát, a másként gondolkodót, a Tamáskodót, hitt a béke és a szeretet erejében.

A maiak kezdenek úgy viselkedni mint anno a rómaiak a kazamatákban rejtőzködő keresztényekkel, egyelőre csak szóbeli erőszakkal. Hová vezet ez ?

Csak csendben, halkan jegyzem meg, hogy az egykor erős, sokak által hitt római vallás, hitvilág mára csak történelmi, irodalmi emlék. A vallások, hiedelemvilágok jönnek, gyarapodnak, kicsúcsosodnak és ki tudja.

Az ugyanakkor alapvető elvárás kellene legyen hogy ki ki azt az utat követhesse, amit magáénak vall. A hit magánügy, ki ki abban hisz amibe született, amire nevelték, amire szocializálódott, ez az Ő sajátja mint ahogy a máshogy gondolkodónak, a másban hívőnek meg a saját elképzelése alakítja az életét.

Egymás mellett élni, egymás hiedelemvilágát tiszteletben tartva és nem bántva, sértve, színtől, nemtől, kortól, nemi identitástól függetlenül.

Senki ne akarja másra kényszeríteni a sajátját. A vallásos emberek éljék a saját szép életüket hitviláguknak megfelelően, tartsák fenn és el a saját egyházukat.

A nap mindenkire egyformán fog sütni, a talaj mindenkinek egyformán langyos tavaszidőben, a madárhangban sincs különbség. A virágok is hittől, gendertől függetlenül, mindenki élvezetére nyílnak minden évben színpompássá téve a környezetünket.

Olyan nehéz lenne egymást megértve vagy csak elfogadva békében élni?!

Már csiklandozza a fokhagymás fővő sonka illata az orromat, vörösbegy hívogató dala szűrődik be a kert felől verébzsinattal kontrázva. Csodás, csodás harsogó tavasz.