Tegnap ért a hír, Vetési Tanár Úr eltávozott az végleges nyugalom világába.

Ferkó aki Ferenccé érett, osztotta meg a szomorú hírt.

Hosszú, gazdag és sugárzó élet ért véget. Sok ezer állatorvos hajt fejet, morzsol el könnycseppeket és emlékezik a makulátlan fehér köpenybe öltözött, kedves mosolyú, jó humorú egykori csodálatos oktatóra, életutakat jó irányba befolyásoló EMBER-re.

Harmadéves koromtól vannak fátyolos emlékeim. Előadásokon hallgattam tőle, szemelvényeket a patológia izgalmas, nehéz világából a legnehezebb stúdiumaink egyikeként. A diploma megszerzése után vidéken kezdtem, de hamar realizáltam, hogy az akkori üzemi állatorvosi munka nem az én jövőm.

Rövid vágóhídi kitérő után, ahol Százados Imre mellett tanulhattam rengeteget, feleségemmel, aki pesti lány úgy döntöttünk, hogy az én gyönyörűséges baranyai világomból visszakötözünk Budapestre.

A Kórbonctani Tanszékre kerestek fiatal munkatársat.

Egyetemi éveim alatt ajánlották, hogy maradjak az Élettani tanszéken, később Kassai tanár úr hívott a Parazitológia tanszékre, de nem igazán éreztem akkor, hogy én igazán alkalmas lennék rá,

Akkor, 1986-ban ott álltam a tanszék bejárata előtt, megilletődötten, hiszen sokak számára a patológia mint szakterület mumus volt, nehéz próbatétel. Én is keményen készültem a szigorlatra anno és nem sikerült elérnem a kitűzött célt, rosszabbul teljesítettem, mint terveztem. Mit is keresek én itt, biztosan jól meggondoltam ?

Legyőzve kétségeimet felmentem a professzori irodába. Mártika fogadott és nemsokára kedves mosollyal megjelent Vetési tanár úr, beljebb invitált. Kedves, tiszta egyénisége jó hatással volt rám, egy jó hangulatú beszélgetés után megállapodtunk, hogy hamarosan kezdek a tanszéken tanársegédként. Albert Misi barátom, egykori évfolyamtársam, aki tanár úr egykori szobájában dolgozott, ami később az én helyemmé is vált csatlakozott hozzánk és lekísértek a bejáratig. Búcsúzáskor Feri bátyánk huncutkásan Misire nézett és megkérdezte kell- e nekünk ez az ember ?

Csatlakoztam egy kiváló szakemberekből álló csapathoz. Kezdetben hospitáltam a nagyok mellett, ott voltam a gyakorlataikon, állandó bekészítője voltam tanár úr előadásainak, ott ültem az első sorban, hallgattam Őt és tanultam. Folyt a diagnosztikai munka, amibe hamar belecsöppentem és kezdőként természetesen sok volt a kérdés és kétség.

A boncolóban Dobos Kovács Mihály állt mögöttünk és segített a makroszkópos diagnosztika útvesztőiben eligazodni, hogy később mi is magabiztosan taníthassuk a hallgatókat.

Tanár úr akkoriban már rektorhelyettes is volt és voltak egyéb szakmai elfoglaltságai is szép számmal, emiatt kora reggel és késő délután este lehetett elérni, ha szakmai konzultációra volt szükség. Mondanom sem kell hogy rendszeresen ültem vele szemben az oktatómikroszkópnál reggel hétkor vagy este kilenckor. Mindig türelmesen, kedvesen mutatta meg azt amit látni kellett, vagy javasolt speciális festést a pontos diagnózis eléréséhez.

Egy alkalommal a bajai vágóhídról küldtek fel félsertést belső szervekkel együtt. Kikerics sárga volt a test, nagy a lép és máj. Tanár úr valamiért lejött a boncolóba, ahol ügyeleteseként én vittem a diagnosztikát. Ránézett a testre majd rám és azt mondta nézzek utána az Eperythrozoonnak is. Megfogadtam tanácsát, irodalmaztam és leírtuk otthon elsőként a sertések Eperythrozoon suis okozta kórképét.

Egy nap azt mondta Feri bátyánk, hogy itt az ideje előadásokat tartanom. Hatalmas kihívás, komoly megtiszteltetés volt. Fiatal, a világot megváltani hivatott, ide nekem az oroszlánt is elkötelezettségű tanársegédként remegő térddel (remélem a hallgatók nem érzékelték) kezdtem meg oktatói munkámat. A lép és nyirokszervek patológiája témakört kaptam, ami kapcsolódott a mindennapi és részben a kutatómunkámhoz is.

A kezdeti megilletődöttség után egyre rutinosabban álltam a katedra korábban számomra elérhetetlennek gondolt oldalára. Micsoda elődök adták át a tudást azokon a léceken korábban. Tanár úr párszor meghallgatott és joviális mosollyal nyugtázta elégedettségét.

Délutánonként amikor elcsendesedett a ház, összeültünk a tanári szobában. Kapp Pál, Dobos Kovács Mihály, Mészáros Jancsi bácsi, Vetési tanár úr és a fiatalok, Boros Gábor, Kiss Gabi, Albert Misi és jómagam. Előkerült egy üveg konyak, vagy pálinka és jó hangulatban végig tárgyaltuk a napi eseményeket. Oldottabb hangulatban Kapp Pali bátyánk adomázott, Vetési tanár sziporkázott. Felejthetetlen időszak, remek emberek.

Néhány év alatt kiderült, hogy a sok irritativ vegyszer kikezdte a légutaimat, ami tartós egészségkárosodással járhatna, ezért nehéz szívvel de úgy döntöttem kiválok a csapatból. Nehezen engedtek, nehéz volt eljönni, de a hörgőim máshogy döntöttek. Mindez év elején történt, de tanár úr megkért, hogy a tavaszi félévet még oktassam végig. Nem kellett a boncolóba vagy a laborokba mennem, de 8 csoport kórszövettani gyakorlatát vezessem. Természetesen így tettem. Abban az évben vártuk első gyermekünket és a gyermekre várás miatt bizony nem mindig voltam ott 100 %-ban.

Tanár úr kedves emberséggel állt mögöttem, majd egy nap egy saját kezűleg írt verssel köszöntötte Máté fiunkat, miben kedves humorral leírta állapotomat és hogy mielőbb tessék megszületni, mert apa egy kicsit a föld fölött lebeg. Leírhatatlan érzés volt. Tiszteltem, szerettem a tanárt, az apai gondoskodású idősebb kollégát, a példamutató tudóst.

Megmaradt tiszta lelkű, csodálatos EMBERNEK a vidéki kis település szülötte, aki a kiváló képességeinek köszönhetően komoly szakmai sikereket ért el és csodálatos emberi tulajdonságaival megáldva széles körű tiszteletet, szeretetet sugárzott és kapott vissza. Sokszor voltunk tanúi annak, hogy már pozícióban lévő kollégák gyermekeik szigorlata előtt csomagokkal kedveskedtek tanár úrnak. Ezeket az adományokat a tanszék mindig közösen élvezte, legyen az hízott liba vagy jó nedű. A nebuló pedig, ha a tudása megfelelő volt, akkor megnyugvással nézte az indexét, de ha könnyűnek találtatott, bizony ismételnie kellett. Nem volt kivétel, mindenkinél a produkció számított.

Én messze kerültem az életemet, szakmai utamat meghatározó iskolától, azoktól a csodálatos emberektől. Mindig nagy örömmel, szeretettel, részemről nagy tisztelettel üdvözöltük egymást találkozásainkkor, amik az évek során egyre ritkábbá váltak, már a földrajzi távolságok miatt is.

Tisztelt Tanár Úr ! Köszönöm az egykori befogadást, hogy az akkori iskola aktív tagja lehettem, a rengeteg tudást, az együtt töltött idő felemelő atmoszféráját, a baráti vállveregetéseket, az IGAZ EMBERSÉGET.

Pénteki nap volt, minden úgy kezdődött, mint általában. Az aznapi programban két kedvenc kliensünk fogászati ellátása adta a feladatot sok más egyéb mellett.

Korábban mindig B a társ hozta a kutyákat a rendelőbe. Aznap A a tulajdonos, csodálatos, érzékeny művész, gyönyörűségek megálmodója, megalkotója hozta az én kedvenceimet.

Születésük óta ismertem a habos-babos,csodálatosan ellátott, kezelt kutyákat, hiszen a tenyésztő klienseim egyike volt. Az első oltástól tudtam róluk, rendszeresen nyomon követhettem gyarapodásukat, kiállításokon elért kimagasló sikereiket. Kedves, barátságos, remek egészségnek örvendő középkorú kedvencek voltak.

Szűrővizsgálatként a beavatkozáshoz való bódításuk előtt vérvétel történt. Egymás után lettek bódítva, megtörtént a fogkövek eltávolítása, a száj toilette. A kis fehér ékszerek ragyogtak a szájüregben, hollywoodi mosolyt varázsolva a pofikra.

A bódítást felfüggesztve, csóválva saját lábon hagyták el a rendelőt. A nap zajlott a rutinnak megfelelően. Aznap csak délelőtt voltam ezen a helyen, délután Budapest melletti kisvárosban rendeltem.

Délután öt tájt hívott a kutyák gazdáinak a házinénije, hogy egyikük nincs jól. Miután A hazavitte Őket, dolga után sietett és a néni vigyázott rájuk, mint mindig is tette.

Rendelés után siettem a közeli városba, ahol éltek, hogy segítsek. Mikorra odaértem csak a kihűlt test fogadott és az ijedt néni, aki még nem hívta a tulajdonosokat a megrázkódtatás okozta sokk miatt. Hívtam hát én A-t és tájékoztattam arról, hogy mi történt és hogy a másik kutya sincs teljesen jól, véres hasmenés jelentkezett nála, ami a sokk egyik tünete is lehet. Kértem, hogy találkozzunk a rendelőben, hogy megfelelő ellátást kaphasson az ismeretlen eredetű sokk kezelése érdekében. Nem sokkal később már csorgott az infúzió, megkapta a megfelelő kezelést és tünetileg kicsit jobban is lett, kissé fellélegezve engedtem haza Őket, hiszen éjszakai ellátásra, akkor úgy tűnt nem lesz szükség.

Éjféltájban ért a hívás, hogy a kutya rosszabbul van és azonnal menjek. Kőbányán átmeneti albérletben laktunk akkor éppen, új lakásunkba költözés előtt, ezért azt javasoltam, hogy azonnal vigyék be a kutyát a közeli fővárosi állatkórházba intenzív ellátásra, hiszen azzal hogy én házhoz megyek időt veszítünk és otthon nem tudom megfelelően ellátni. Ugyanakkor némi pihenésre is szüksége lenne, hiszen másnap továbbképző kongresszus szervezőjeként rengeteg feladatom lesz. Kicsit később újabb hívás érkezett. Szegény jószág a kórházba szállítás közben meghalt. Néma csönd és döbbenet. Megmagyarázhatatlan, elfogadhatatlan a tulajdonos részéről és a saját részemről is. Rengeteg kérdés korrekt válaszok nélkül. Az események árnyékában nem tudtam felszabadultan, teljes odafigyeléssel csinálni a két napos kongresszust, de ment az rutinból így is. Az agyam folyamatosan ezerrel járt, mi okozhatta, mi ?

Mindketten jól aludtak, jól ébredtek, a délután folyamán otthon ettek egy keveset és a kertben dolgukat is elvégezték. Sok nagy kérdőjel.

Beszéltem a tulajdonossal, akivel szinte baráti volt a viszonyunk. Ajánlottam, hogy legyen boncolás, hogy végére járjunk a kettős tragédiának. Azt mondta, hogy el akarja temetni a kis testeket és amúgy sem bízik bennünk, mert az állatorvos úgyis összejátszik az állatorvossal, hogy védjük magunkat. Szíven ütött ez a mondat, de hyper érzékeny emberről lévén szó a gyásza részeként értelmeztem és fájt, de megértettem.

Pár nap múlva megjöttek a labor eredmények. Minden teljesen rendben. Próbáltam újra és újra végig gondolni és a tényszerűség kedvéért a felhasznált gyógyszerekből mintákat küldtem vizsgálatra, hogy megbizonyosodjam azok hatékonyságáról és ártalmatlanságáról. Több komoly tudású kollégával konzultáltam, próbálva a közös gondolkodást segítségül hívni. A kérdések megválaszolatlanok maradtak. Maradt a gyász, a rossz hangulat, hiszen megmagyarázhatatlanul, értelmetlenül veszítettünk el két ragyogó életet.

Pár héttel később hívott A agresszív stílusban. Közölte a testeket exhumáltatta és egy külföldi laboratórium vett mintákat, ahol szepszist állapítottak meg.

Azzal vádolt bennünket, hogy a fogászati ellátáshoz használt berendezésünk okozta a szepszist, mert volt ilyen humán példa. Felvettük a kapcsolatot az akkori ÁNTSZ megfelelő osztályával kérve az eszköz bevizsgálását. Finoman szólva kimosolyogtak bennünket, hogy ez nonszensz. A szájüreg sosem steril és a rendszeresen tisztított és fertőtlenített eszköz nem képes ilyet okozni.

Megmagyarázhatatlan a hirtelen fatális lefolyás is.

Felajánlottam A- nak hogy indítson ellenem eljárást kamaránál, hogy korrekt, független módon járjunk utána, erre is a korábbi összeesküvés elmélet volt a reakció. Mélységesen fájlaltam mindezt.

Pár nappal később A azt kezdeményezte, hogy üljünk le egy kávé mellett és beszéljük át a dolgot, kicsit már higgadtabban közölte mindezt és buddhizmushoz közel álló lelkületűként akarta kezelni ezt a helyzetet.

A beszélgetés nem párbeszéd volt, hanem hosszú monológ, nekem esélyem sem volt megszólalni, bárhogy is próbáltam. A békülékenynek sejtett beszélgetés során bizony előkerült az hogy szakmailag ha akar megsemmisít és a rendelőt is tönkre teszi a médiával való közismerten közeli kapcsolatai segítségével. Újra felajánlottam a vizsgálatot, nem vezetett sikerre. Az egómat a föld középpontja felé célozva hallgattam mondatait.

Nem akartam egy ilyen helyzetben a rendelő presztízsét, jövőjét veszélyeztetni, hiszen az objektivitástól nagyon távol álltunk.

Életem legmegsemmisítőbb helyzetét éltem át. Én is gyászoltam a kedves ártatlan jószágokat és a kapcsolatunk ilyetén rosszra fordulását. A mai napig sem tiszta  kép, miért, mi okozta, hogy lehetett mindez ?! Nem volt lehetőség tisztázni a kérdést.

Eltelt tíz év, nincs már személyes kapcsolatunk. Én továbbra is távoli tisztelője vagyok a kiváló művésznek, érzékeny embernek, a két gyönyörű állat képe pedig a retinámba égett mindörökkön örökké.

Szomorú hírrel kellett szembesülnünk az elmúlt napokban.

Meghalt Captain Sir Tom Moore. 100 éves volt. A második világháborút túlélt katona, aki élte az életét ismeretlenül szerető családja körében Bedfordshire egy apró falujában egészen a tavalyi évig.

A COVID járvány kitörése után nem sokkal, mikor az angol egészségügyi szolgáltató az NHS, az egyre nagyobb számban ellátásra szorulók miatt kritikus helyzet felé közeledett egyszer csak megjelent egy hír a BBC híradójában. Az akkor 99 éves Tom kapitány elhatározta, hogy gyűjtésbe kezd az NHS javára. Azt gondolta 1000 font a cél és a saját kertjében a járókeretével megtesz 100 hosszat a közelgő szép születésnap számának megfelelően. Elkezdett pörögni a számláló, Ő rótta a hosszakat, állandó kedves mosolygó arccal, lassacskán, de határozottan. Naponta jöttek a hírek.

Ő sétált, a számok egyre nőttek. Elérkezett a 100. hossz napja, mikor az egykori csapatteste az 1. Yorki batallion katonái sorfala között ért célba. Hatalmas fizikai teljesítmény ettől a  pozitív sugárzású, törékeny évszázados férfitól.

Az összegyűlt összeg akkorra már meghaladta a 30 millió fontot. Tom kapitány belopta magát minden jóérzésű ember lelkébe, teljesítményét Erzsébet királynő lovaggá ütéssel méltányolta. A szülinapi kártyák özönlöttek a világ minden tájáról és vérül egy csarnokot töltöttek meg.

A kedves, pozitív ember ikonná vált, példáját mások is elkezdték követni, énekesek, sportolók, NHS dolgozók éltették, köszönték amit tett. Sokkal többet is tett a pénzgyűjtésnél. Erőt, hitet adott, erősítette egy nemzet összetartozását. Azt gondolom Ő az év, ha nem az évszázad embere. Hosszú, viszontagságtól sem mentes élete végén olyat tett amiért a keresztény egyház szentté avathatná.

Eszembe jutott ugyanakkor, ha mindez otthon Magyarországon történt volna. Milyen reakciókat váltott volna, váltana ki a mentálisan borzasztó állapotban lévő magyar populációban. A sok negatívumot le sem írom, elég ha alkalmanként egy egy téma kapcsán ritkán kommenteket olvasok. Ritkán, mert az emberi üresség, butaság, rosszindulat, őrület nyilvánul meg sok sok kommentben.

Mielőtt Angliába jöttem dolgozni és élni, én is messziről, a sztereotípiáknak megfelelően gondoltam az országra és az angol népre. Az angol tudós negatív értelmezésétől kezdve a Gyalog Galoppon szocializálódva a francia várvédő mondatairól nem is beszélve (hülye angolok, angol hülyék) és így tovább.

Most hogy itt, köztük élek, az angol állattulajdonosok kedvenceit kezelem, naponta nézem, hallgatom a BBC híreit kezdeti szégyen után mára már tisztelem mindazt ami itt körülvesz. Nincs kolbászból a kerítés. A korona, a vörös kabátosok rengetek bűnt, szennyes dolgot követtek el a történelem során mire elérték azt a hatalmat, befolyást amit most forgácsol szét a kormány a Brexittel.

Az angol emberek többsége ugyanakkor meglepően nyitott, segítőkész, támogató. Tradicionálisan támogatnak jó dolgokat, legyen az természetvédelem, daganatos beteg, éhező gyermek és sorolhatnám. Amikor baj van akkor hihetetlen gyorsan összezár a társadalom, mint egy jól trenírozott  római kohorsz a teknős alakzatban.

Lenyűgöző és követendő. Nem azt keresik hogyan lehet rosszabbá tenni a dolgokat, hanem váll a vállnak megpróbálnak úrrá lenni a helyzeten. Nem a széthúzás a felelet a problémákra.

Persze itt sem a társadalom 100 %-a gondolkodik és viselkedik így, de örömtelien a döntő többség.

Egy csodálatos, kedves, sugárzó, törékeny 100 éves bácsi példát adott a világnak emberségből, segítőkészségből. Része lett és lesz mindörökké a brit legendáriumnak.