Ez az év is úgy indult, mint a többi. Lefeküdtem 31-én éjjel vagy már az új év hajnalán és 2020-re ébredtem. Horsham-ben nyújtózkodtam az átaludt éjszakát követően és beindult a rutin. Reggeli toilette, frissen a rendelőbe a hét négy napján, csütörtökön szabadnap, minden harmadik szombaton egész napos műszak, alkalmanként heti behívós szolgálat, párszor munka pihenőnapon (naná, hogy hármas ünnep egy napján).

Szeretem, élvezem a munkám, hivatásom, minden kliens, minden állat más, napi új kihívások,sok rutin. Teltek az új év napjai, jöttek, mentek a kuncsaftok, majd január derekán ültem le a területi menedzserrel értékelendő az első itt töltött évemet (december 10-én múlt egy éve, hogy átvettem a helyet az elődömtől).

E sorok írása közben megszólalt a mobilom, a gondolatsor megakad,billentyűzet elhalkul, behívtak a központi kórházba kisegíteni, mivel készenléti behívó ügyeletes vagyok.

Három és fél óra múltán, pár beteg ellátása követően újra itt, hát folytatom.

Fejemre olvasta, hogy nincs meg a kellő profit és javasolta, hogy beszéljük ezt meg a korábbi menedzserrel, hogy javíthassunk a helyzeten. Elmondtam, hogy mi az én véleményem erről (a cég korábbi tulajdonosa sok száz kliensnek adott egy egyszeri nevetséges összegért életre szóló oltási lehetőséget, s ezeket a klienseket ez alapján el kell látnunk fizetés nélkül...). Következő héten hívott Matthew és elkezdett egyenként eseteket átbeszélni anélkül, hogy az egyedi körülményeket ismerné. Rendesen felbosszantott, mert azon kívül, hogy kritizált, semmi érdemi gondolata nem volt. Nem akarta felfogni, hogy minden ilyen vezetőváltás után természetes hogy egy átmeneti ideig - míg a kliensek elfogadják az új ellátó személyzetet - visszaesik a forgalom és a bevétel.

Ezen is túlestem, tettük a dolgunkat, aztán nyakunkba szakadt  COVID szituáció. A kezdeti bizonytalankodások után a cégem a kormány és a kamara útmutatásait követve úgy döntött, hogy csökkentett létszámmal folytatjuk a munkát, a kliensek nem jöhetnek be a rendelőbe, a megfelelő védekező eszköz a maszk volt kezdetben. Szigorúan csak sürgősségi eseteket láthattunk el, a rutin beavatkozásokat ( ismétlő oltások, ivartalanítások, fogászati beavatkozások....)  törölni kellett vagy bizonytalan időre eltolni.

Megdöbbenő volt reggelente üres utakon járni a megszokott zsúfoltság helyett.

Visszaesett a forgalom és nem keveset mosolyogtunk, hiszen sok benőtt karom miatt hoztak kutyát, macskát sürgősséggel. Legtöbbjük valóban szörnyű állapotban érkezett. Az idő múlásával enyhült a szigor és egyre több beteg kaphatott időpontot konzultációra, majd májustól újra elkezdtünk operálni. A környező konkurens praxisok közül sokan bezártak, ezért egyre több beteget kellett ellátnunk, amit örömmel teljesítettünk.

Egyedül dolgoztam kedves nővér és segédnővér kollégáimmal.

Csökkent az országban az esetszám  és lassan de nem teljesen elkezdtünk visszamenni a közel normális üzemhez. Minden napunk telefoglalt lett beteggel, sokszor a szokásos konzultációs időn túl is elláttuk a rászorulókat.

Hirtelen és stabilan megnőtt a forgalom és a bevétel a nem hétköznapi körülmények között. Aztán jött a második hullám és decemberben visszatérés a szigorúbb világba.

Év közben örömömre és bánatomra kiderült, hogy mindkét "lányom" új életet hordoz a szíve alatt, ezért rájuk veszélyt jelentő beavatkozásokat nem végezhettek és nekem fel kell készülnöm az átmeneti hiányukra. Időközben a magyar segédnővérem már itt is hagyott minket, mert veszélyeztetett terhesként hazautaztak az utolsó trimeszterre, hogy otthon hozhassa világra kicsinyét.

A kerületünkben több praxisban is átmeneti ijedtséget okozott COVID-ra  pozitív kollégákról szóló hír. Tegnap, december 30-án derült ki, hogy karácsonykor spanyol és portugál kollégák együtt vacsoráztak és közülük egy leányka pozitív tesztet produkált. Ezt követően az összes érintkező önizolálásba kezdett, részben térdre kényszerítve néhány praxist. Sajátom ma ki sem nyitott, mert én szabadnapos vagyok, ifjú kollégám meg kiesett. A megérdemelt pihi, - mint korábban már kiderült - csak kora délutánig tartott, mert behívtak, de hát ez a hivatás már csak ilyen.

A bevételünk hála a rengeteg munkának megnyugtatóan jó, jóval meghaladja a tavalyi évit és a megtermelt profit is kellően magas. Szakmai oldalról nézve nehéz, veszélyes körülmények között szerencsére egészségesen végigcsináltuk ezt az évet a kliensek és a menedzsment megelégedésére. A rendelőnk értékelése megnyugvással tölt el hiszen az 5-ös skálán 4,6-4,9 weboldaltól függően. Ezzel nyugodtan tudunk aludni.

A nehezebb a személyes része, hiszen a nyári szabadság után megnehezedett az utazás és a karanténok miatt nekem július után esélyem nem volt hazautazni, megkezdett fogászati kezelésemet folytatni.

Feleségem augusztusban tudott velem lenni utoljára, bár szerencsénkre most az utolsó pillanatban ki tudott utazni hozzám karácsonyra, igaz én készültem haza, de az én gépemet törölték. Együtt tudtunk lenni karácsonykor, a felnőtt korú gyerekekkel pedig a modern technikának köszönhetően online voltunk kapcsolatban. Rendhagyó és meghitt este volt sok órán át. Év közben is mikor távol voltunk egymástól esténként mindig együtt lehettünk virtuálisan.

Ma, az év utolsó napján jött az üzenet, hogy kedvesem Budapestre vissza járatát törölték és így hosszabb ideig leszünk együtt, no de hát ki bánja ?

A folyamatos munka és egyedüllét mellett szerencsémre volt lehetőségem kimozdulni a szerencsére közeli tengerpartra vagy távolabbi vidékekre és hódolhattam újraélesztett hobbimnak, a  fotózásnak. Év közben megleptem magam egy jó minőségű zoom lencsével, így a nehezen becserkészhető madarakat is nagyobb sikerrel tudtam lencsevégre kapni. És kattogott a gép, sok ezer fotó készült, amelyek közül sok nemzetközi amatőr fotós versenyben állta meg a helyét és nagy örömömre szép számmal szerepeltek fényképeim szerte a világban Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában és Európa számos nagyvárosában, többeket pedig fotós magazinokban láthattam viszont.

Fura, felemás év ez így a vége előtt visszaemlékezve. Sok nehézség, akadályok, távol a családtól és mégis megtalálva új helyemen azt, amire szakmai életemben mindig vágytam. minőségi munka a kliensek támogató szeretetével kísérten. Megjártam ősszel Cornwall-t is és bele is szerettem első látásra.

Képeim szerkesztése rengeteg szép órát, örömöt okozott, a kiállítottakról nem is beszélve, amelyek büszkeséggel töltenek el.

Lassan este kilencet üt az óra. Hamarosan vége ennek a 2020. esztendőnek és ugrunk bele a Brexit okozta meglehetősen bizonytalan új helyzetbe.

Hát akkor horgonyt föl, vitorlát bonts és lássuk merre vitorlázunk a változó szelekkel.

A Facebook hírfolyamán osztotta meg kedves, egykori könyvtári kedvenc kollégám, segítőm az egyetemem a HVG-ben megjelent aktuális felsőoktatási minősítése során elfoglalt helyzetét. Az oktatói oldal nem fényes, bár a hallgatói oldali minősítés azt jelzi, hogy továbbra is tehetséges, jó képességű fiatalok jutnak be a képzésre.

Az oktatói minőség közepessége hátterében úgy vélem továbbra is koncepcionális gondok vannak, nem jók a hangsúlyok, a fiatal oktatók támogatása a jövő építése érdekében még mindig nem éri el a kívánt szintet, bár rengeteg pénz elment külsőségekre, a külföldi képzés elősegítésére, infrastrukturális oldalról, azonos oktatói létszámmal. Az oktatók túlterheltek, a saját szakmai, tudományos fejlődésükre nem jut energia és félek anyagi, technikai támogatás sem.

Mondhatnám a helyzet nem sokat változott. Az idő kerekét visszaforgatva csöppenjünk az 1980-90-es évekbe.

Fiatal, lelkes egyetemi tanársegédként remek, aktuális témákba botlottam, de a megoldandó problémák feloldásához kellett volna segítség. Ami elméleti tudást akkor meg lehetett szerezni, megszereztem a nemzetközi szakirodalomból, megvolt a munkahipotézis, csak a feltételeket kellett volna megteremteni. Akkori, általam mélyen tisztelt professzorom olyan európai társintézménybe látogatott, ahonnan kis energiával lehetett volna hozzájutni olyan, a munkához szükséges anyaghoz, ami segítségével az akkori felfutó prémes állat tenyésztés problémái egy részét meg lehetett volna oldani.

Nem így lett.

Kicsit később szakterületet váltottam és klinikus állatorvosként folytattam az egyetemi munkámat, építettem a karrieremet. Még mindig fiatal és lelkes voltam, szerettem volna tudományos minősítést szerezni, ami akkor az orosz rendszerű kandidatúra volt.

Akkoriban az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága szervezte a jelöltek életét. A bizottság vezetője és a híres hírhedt irodavezetője kezében voltak értékes emberi sorsok. A TMB ösztöndíj eredetileg 3 éves lett volna, de alig valaki tudott védeni a 3. év végére. Rövidített formában, ösztöndíj nélkül végzett kutatómunkával és megírt értekezéssel is volt lehetőség fokozatot megszerezni. Ezt az utat választottam. Megjegyzem a már minősített idősebb oktatók ellenérdekeltek voltak abban, hogy sok tehetséges fiatal jelenjen meg a piacon egészséges versenyt generálva.

Lett témavezetőm, kiötlöttük a kutatási irányt, témát konkretizáltunk és belevágtam. Vizsgáltam a lovakat, gyűlt az anyag, kitaláltam egyszerű mérési technikát ( a fejlett világban számítógépes analízissel jutottak hasonló eredményre).

Jó történeti időben lehetőségem adódott Európa legjobb egyetemén vendégkutatói munkát végeznem olyan eszközön, amiről itthon még nem is álmodhattunk akkoriban. Nemzetközi ösztöndíj segítségével (köszönet a Soros alapítvány ösztöndíjának, ahonnan 500 dollár támogatást kaptam) lovas világkongresszuson adhattam számot a munkám egy részéről.

Mindeközben elkezdtem írni az értekezésemet, sok ezer irodalmi hivatkozás feldolgozásával. Az adott szakmai terület történeti áttekintésével indult a munka. A nyers verzióban közel 100 oldalasra sikerült a fejezet, amire helyi bírálóm megjegyezte, hogy szép monográfia, de túl sok egy értekezés fejezetének. Másnapra meghúztam az anyagot 35 oldalra és átmentettem elemeket a megbeszélés fejezethez.

Haladtam szépen és a TEMPUS ösztöndíjammal éppen Utrechtben voltam kutatómunkát végezve mikor jött egy értesítés a tanszékemről, hogy a jelenlegi forma tárgyév (1995) június utolsó napjával megszűnik, ezért esélyem se lesz befejezni. Márciust írtunk akkortájt.

Nem vagyok feladós típus, ezért azt kértem, hogy mikor április derekán hazatérek adjanak lehetőséget minél több otthoni munkára, ahogy azt megkapta más hasonló helyzetben lévő kolléga is. Nem vettek ki az ügyeleti rendszerből persze, ami 7 naponta 36 órás ügyeletet jelentett úgy, hogy a követő napokon is dolgoznom kellett. Kedves, segítőkész fiatal kollégám, korábban tanítványom (mára kiváló egyetemi oktató, klinikus, kutató) volt olyan kedves hogy átvette az ügyeleteimet, hogy haladhassak a vágtatempóban írt dolgozattal. Májusban meg is lehetett tartani a házi védést. Menet közben témavezetőm erősködött, hogy terjesszük ki a témát más részletekre is, amit határozottan megtagadtam, mert nem láttam szakmai értelmét.

Summa summarum megvolt a házi védés, kijavítottam amit kellett és határidőre beadtam a dolgozatot. A határidő lejárta után kicsivel hozták nyilvánosságra, hogy meghosszabbítják a TMB működését év végéig.

Kiadták a munkát opponenseimnek, akik közül mélyen tisztelt és nagyra becsült idősebb professzor tanárom határidőre korrekt véleményt írt. Másik, fiatal, nagy tudású, kiváló egyetemi oktató kollégám, szinte barátom ráült a dolgozatra ma sem értem miért, hogyan. Telt az idő, a 45 napos határidő rég eltelt. Próbáltam sürgetni a TMB osztályon, személyesen az opponensnél, ahol mindig azt a kedves mosolygós választ kaptam, hogy pár héten belül meglesz. Elérkezett az év vége és én sok ok miatt úgy döntöttem otthagyom az egyetemi katedrát, az oktatói státuszt és a magánszférában kezdem újra az életem. Elkezdtem dolgozni és kevésbé lett fontos a folyamatban lévő kandidatúra nyomon követése. Az 1995 júniusában beadott dolgozatomat végül az opponens meg nem indokolható késlekedése után 2000-ben védtem meg sikeresen és lettem az állatorvos tudomány kandidátusa.

Már rég nem voltam része a szakmai tudományos közegnek, mindössze magamnak mutattam meg hogy mire is lehetnék képes. Sosem bántam meg a döntésemet, hogy a magánszférára váltottam, bár az oktatás még ma is hiányzik. Saját esetem is mutatja, hogy milyen rögös volt az út régen és a téma felvetése kapcsán azt kell gondoljam ma sem egyszerűbb a helyzet.

Utol kellene érni a világ vezető egyetemeit a nemzetközi közegben jegyzett, a nemzetközi minősítési rendszerben fokozatot szerzett oktatói létszám növelésével, de ehhez megfelelő hosszú távú koncepció és hathatós támogatás kellene.

Sok víz lefolyt a Duna medrében, vannak előrelépések főleg infrastrukturális oldalról, ami örvendetes, kibővült az idegen nyelvi képzés. Mára közel háromszor annyi hallgatót képez azonos számú oktató. Nekik az ebből származó extra jövedelem alapvetően fontos, és megtartó erő, de nem jut energia a tudományos, szakmai előrehaladásra. Emelkedett oktatott létszámmal így az oktatás színvonala csökken és nő a rés.

Szép a dicső oktatási múlt, jó emlegetni a múlt század elejének nagy neveit a világ számos nyelvére lefordított, sok kiadást megért könyveiket, de most a jelenben, a jövőre kellene koncentrálni, a mutató ott vibrál a 12 előtt, ami sajnos a 24. óra.