Tegnap ért a hír, Vetési Tanár Úr eltávozott az végleges nyugalom világába.

Ferkó aki Ferenccé érett, osztotta meg a szomorú hírt.

Hosszú, gazdag és sugárzó élet ért véget. Sok ezer állatorvos hajt fejet, morzsol el könnycseppeket és emlékezik a makulátlan fehér köpenybe öltözött, kedves mosolyú, jó humorú egykori csodálatos oktatóra, életutakat jó irányba befolyásoló EMBER-re.

Harmadéves koromtól vannak fátyolos emlékeim. Előadásokon hallgattam tőle, szemelvényeket a patológia izgalmas, nehéz világából a legnehezebb stúdiumaink egyikeként. A diploma megszerzése után vidéken kezdtem, de hamar realizáltam, hogy az akkori üzemi állatorvosi munka nem az én jövőm.

Rövid vágóhídi kitérő után, ahol Százados Imre mellett tanulhattam rengeteget, feleségemmel, aki pesti lány úgy döntöttünk, hogy az én gyönyörűséges baranyai világomból visszakötözünk Budapestre.

A Kórbonctani Tanszékre kerestek fiatal munkatársat.

Egyetemi éveim alatt ajánlották, hogy maradjak az Élettani tanszéken, később Kassai tanár úr hívott a Parazitológia tanszékre, de nem igazán éreztem akkor, hogy én igazán alkalmas lennék rá,

Akkor, 1986-ban ott álltam a tanszék bejárata előtt, megilletődötten, hiszen sokak számára a patológia mint szakterület mumus volt, nehéz próbatétel. Én is keményen készültem a szigorlatra anno és nem sikerült elérnem a kitűzött célt, rosszabbul teljesítettem, mint terveztem. Mit is keresek én itt, biztosan jól meggondoltam ?

Legyőzve kétségeimet felmentem a professzori irodába. Mártika fogadott és nemsokára kedves mosollyal megjelent Vetési tanár úr, beljebb invitált. Kedves, tiszta egyénisége jó hatással volt rám, egy jó hangulatú beszélgetés után megállapodtunk, hogy hamarosan kezdek a tanszéken tanársegédként. Albert Misi barátom, egykori évfolyamtársam, aki tanár úr egykori szobájában dolgozott, ami később az én helyemmé is vált csatlakozott hozzánk és lekísértek a bejáratig. Búcsúzáskor Feri bátyánk huncutkásan Misire nézett és megkérdezte kell- e nekünk ez az ember ?

Csatlakoztam egy kiváló szakemberekből álló csapathoz. Kezdetben hospitáltam a nagyok mellett, ott voltam a gyakorlataikon, állandó bekészítője voltam tanár úr előadásainak, ott ültem az első sorban, hallgattam Őt és tanultam. Folyt a diagnosztikai munka, amibe hamar belecsöppentem és kezdőként természetesen sok volt a kérdés és kétség.

A boncolóban Dobos Kovács Mihály állt mögöttünk és segített a makroszkópos diagnosztika útvesztőiben eligazodni, hogy később mi is magabiztosan taníthassuk a hallgatókat.

Tanár úr akkoriban már rektorhelyettes is volt és voltak egyéb szakmai elfoglaltságai is szép számmal, emiatt kora reggel és késő délután este lehetett elérni, ha szakmai konzultációra volt szükség. Mondanom sem kell hogy rendszeresen ültem vele szemben az oktatómikroszkópnál reggel hétkor vagy este kilenckor. Mindig türelmesen, kedvesen mutatta meg azt amit látni kellett, vagy javasolt speciális festést a pontos diagnózis eléréséhez.

Egy alkalommal a bajai vágóhídról küldtek fel félsertést belső szervekkel együtt. Kikerics sárga volt a test, nagy a lép és máj. Tanár úr valamiért lejött a boncolóba, ahol ügyeleteseként én vittem a diagnosztikát. Ránézett a testre majd rám és azt mondta nézzek utána az Eperythrozoonnak is. Megfogadtam tanácsát, irodalmaztam és leírtuk otthon elsőként a sertések Eperythrozoon suis okozta kórképét.

Egy nap azt mondta Feri bátyánk, hogy itt az ideje előadásokat tartanom. Hatalmas kihívás, komoly megtiszteltetés volt. Fiatal, a világot megváltani hivatott, ide nekem az oroszlánt is elkötelezettségű tanársegédként remegő térddel (remélem a hallgatók nem érzékelték) kezdtem meg oktatói munkámat. A lép és nyirokszervek patológiája témakört kaptam, ami kapcsolódott a mindennapi és részben a kutatómunkámhoz is.

A kezdeti megilletődöttség után egyre rutinosabban álltam a katedra korábban számomra elérhetetlennek gondolt oldalára. Micsoda elődök adták át a tudást azokon a léceken korábban. Tanár úr párszor meghallgatott és joviális mosollyal nyugtázta elégedettségét.

Délutánonként amikor elcsendesedett a ház, összeültünk a tanári szobában. Kapp Pál, Dobos Kovács Mihály, Mészáros Jancsi bácsi, Vetési tanár úr és a fiatalok, Boros Gábor, Kiss Gabi, Albert Misi és jómagam. Előkerült egy üveg konyak, vagy pálinka és jó hangulatban végig tárgyaltuk a napi eseményeket. Oldottabb hangulatban Kapp Pali bátyánk adomázott, Vetési tanár sziporkázott. Felejthetetlen időszak, remek emberek.

Néhány év alatt kiderült, hogy a sok irritativ vegyszer kikezdte a légutaimat, ami tartós egészségkárosodással járhatna, ezért nehéz szívvel de úgy döntöttem kiválok a csapatból. Nehezen engedtek, nehéz volt eljönni, de a hörgőim máshogy döntöttek. Mindez év elején történt, de tanár úr megkért, hogy a tavaszi félévet még oktassam végig. Nem kellett a boncolóba vagy a laborokba mennem, de 8 csoport kórszövettani gyakorlatát vezessem. Természetesen így tettem. Abban az évben vártuk első gyermekünket és a gyermekre várás miatt bizony nem mindig voltam ott 100 %-ban.

Tanár úr kedves emberséggel állt mögöttem, majd egy nap egy saját kezűleg írt verssel köszöntötte Máté fiunkat, miben kedves humorral leírta állapotomat és hogy mielőbb tessék megszületni, mert apa egy kicsit a föld fölött lebeg. Leírhatatlan érzés volt. Tiszteltem, szerettem a tanárt, az apai gondoskodású idősebb kollégát, a példamutató tudóst.

Megmaradt tiszta lelkű, csodálatos EMBERNEK a vidéki kis település szülötte, aki a kiváló képességeinek köszönhetően komoly szakmai sikereket ért el és csodálatos emberi tulajdonságaival megáldva széles körű tiszteletet, szeretetet sugárzott és kapott vissza. Sokszor voltunk tanúi annak, hogy már pozícióban lévő kollégák gyermekeik szigorlata előtt csomagokkal kedveskedtek tanár úrnak. Ezeket az adományokat a tanszék mindig közösen élvezte, legyen az hízott liba vagy jó nedű. A nebuló pedig, ha a tudása megfelelő volt, akkor megnyugvással nézte az indexét, de ha könnyűnek találtatott, bizony ismételnie kellett. Nem volt kivétel, mindenkinél a produkció számított.

Én messze kerültem az életemet, szakmai utamat meghatározó iskolától, azoktól a csodálatos emberektől. Mindig nagy örömmel, szeretettel, részemről nagy tisztelettel üdvözöltük egymást találkozásainkkor, amik az évek során egyre ritkábbá váltak, már a földrajzi távolságok miatt is.

Tisztelt Tanár Úr ! Köszönöm az egykori befogadást, hogy az akkori iskola aktív tagja lehettem, a rengeteg tudást, az együtt töltött idő felemelő atmoszféráját, a baráti vállveregetéseket, az IGAZ EMBERSÉGET.