A név belevésődött a memóriámba. Sok évtizede húsvét előttről szól a történet. Az Állatorvostudományi egyetem Belklinikájának adjunktusaként a nagyállat klinikára beosztott klinikusként sok lótulajdonossal volt kapcsolatom.

A rendszerváltás utáni időkben élve sokan megtalálták szerencséjüket, sokan nem.

R. úr kéményseprő cége uralta a főváros füstölgőinek többségét, remek megélhetést biztosítva neki és családjának. Beleszeretett a lósportba, különösen az ügetőlovakba, hát pénze elég lévén kiutazott Svédországba és megvett pár favoritnak ígérkező lovat és tréningezni kezdte Őket. Közülük Sylvester June kiemelkedő tehetség volt, mert ahányszor rajthoz állt,mindig pénzt hozott a konyhára győzelmeivel.

R. úr megtisztelt bizalmával, mert kezeltem lovait az egyetemen, majd a versenyistállóban is és gondjaimra bízta a favoritot, amíg Ő a fiát látogatja Húsvétkor - csak ha bármi előfordulna.

Nagypénteken hívtak bennünket hogy a paripa nincs jól, elkezdték a kezelését és a további ellátását ránk bíznák. A kezdeti bélgyulladásos tüneteket kezdte el kezelni a versenyistálló felcsere. Sajnos az általa választott antibiotikum lovakban és nyulakban a vastagbélben helyrehozhatatlan károkat képes okozni.

A gyönyörű, nemes jószág bekerült a kórházba, annak is a tetanuszos elkülönítő részlegébe, ami csöndes,elsötétíthető, jól almolható, hogy puha fekhely legyen.

Nem nézett ki jól, a vízvesztés miatt kissé összeesett, szemei kicsit mélyebbről néztek rám szomorúan. Vénakanült applikáltam mindkét oldali torkolati vénájába és elkezdtük zúdítani az infúziót a folyadék pótlására. Sokszor ürített hasmenéses bélsarat, bélfájdalmai voltak. Nemes teste reszketett, lábai meg megrogytak, de a box falának támaszkodva tartotta magát, nem akart lefeküdni. Teltek az órák, nem tudtam otthagyni, csak késő este kerültem haza és ugyan nem voltak beosztott ügyeletes a másnap reggel ott talált engem is a betegem mellett.

Érdemi változás sajnos nem mutatkozott, a tüneti kezelés folytatódott, a vastagbél flórájának felborulása nehezítette a helyzetünket. Szép fejét a vállamra tette miközben vizsgáltam, éreztem izmai finom rezdüléseit, szenvedett, szemei megtörtebbé váltak, de küzdött, nem adta föl. Lábai többször megrogytak alatta, keserves kapaszkodásakor egyik patkóját elvesztette (örök emlékként őrzöm csodálva a kitartást).

Attól félve, hogy összecsuklása esetén nem tudjuk felállítani úgy határoztunk, hogy a boxból kihozzuk és a hallgatók oktatására használt kalodába állítjuk, ami megtámasztja. Fején, lábain a megbicsaklásokkor a boxfalhoz való dörzsölődés miatt már horzsolt, duzzadt területek kezdték borítani.

Az intenzív kezelés ellenére állapota lassan, de folyamatosan romlott, próbált emelt fejjel, minden erejével állva maradni, hiszen győztes, büszke állat volt. Az arca a horzsolások miatt harcmezőt járt sérülthöz hasonlított már, szemeiben még mindig a küzdő kifejezése, de már megtörtebben.

Hetvenkét órás kitartó küzdelem után szervezete feladta, térdei megrogytak, egykor ügetésben győzedelmeskedő  izmai nem szolgálták már, a sokkos állapot egyre romlott, majd egy végső szomorú tekintettel kísérten lelke elügetett egy győztes pálya irányába ránk hagyva meggyötört testét és azt a felemás szörnyű és valahol a küzdése miatt csodás emléket. Az új pályán biztosan sorra aratja a győzelmeit, hiszen arra született.

Még most is könnyeken csal a szemembe, ahogy e sorokat írom és a monitort alig látom.

Tiszteletem és örök szeretetem a győzedelmes, büszke állatnak.