December 18-át írtunk az Úr, hát már nem tudom pontosan melyik évében. Nagy volt a sürgés forgás a tanszéken, hiszen ez volt a belgyógyászati tanszék céges bulijának napja. Sistergett, sült a hurka és kolbász, terítők lebbentek az asztalokra, miközben természetesen zajlott a napi rutin klinikai munka.

Az idő tájt a tanszék még mindent ellátó volt, a haszonállatokat, lovakat, házi kedvenceket egyaránt vizsgáltuk,gyógykezeltük.

Mondom ki ki végezte, ami feladata volt, mikor bejött egy telefonhívás Pilisről. Egy ottani telephelyű hintóztatással foglalkozó tulajdonos jelezte, hogy nagy a baj, mert lovai kólikáznak, volt már elhullás és indítja a lovakat ahogyan és amilyen gyorsan csak tudja.

A nagyállatkórházi egységben akkoriban A. Tamás volt a vezető, aki mellett S Ági és jómagam végeztük a klinikai munkát. Jó óra múlva érkezett az első szállító jármű rajta három meglehetősen rossz állapotban lévő lóval. Gyors klinikai vizsgálat, hogy osztályozni lehessen súlyosság és ellátási igény szerint.

Nem sok kérdés maradt, hiszen a lovak izzadtak, hasuk kitelt, nyugtalanul tipegtek, a hasfal fölött halálos csend, semmi nyoma a bélmozgásnak. A kezdeti vizsgálatokkal párhuzamosan a kórelőzmény felvétele is zajlott, amely során kiderült, hogy a lovak gazdája takarékosságból a helyi termelőszövetkezet padlásán tárolt szemes kukoricát vette meg és etette a négylábúakkal. Mintát is hozott, amit egy öt literes befőttes üvegbe rakva ért minket a döbbenetes valóság.

Az üvegben az alsó 1/3 -ban 3-4 mm-es fekete magvacskák uralták a képet. Nem sokat kellett gondolkodni a kórokról, hiszen a magok a csattanó maszlag jellegzetes magvai voltak. Az atropin hatására a bélmozgások gyakorlatilag leálltak, a pupillák extrém módon kitágultak voltak (régente a szépasszonyok használták, hogy szembogaruk csábosan hatalmas legyen).

Beöltözve toltuk az orr-nyelőcső szondákat, hogy a gyomorban lévő anyagot kimoshassuk és szorgoskodtunk a másik végen is. Gumicsizma a lábon, kötény a testünkön és hosszú szárú kesztyű a karokon. A beöntéshez használt fémkúpok csusszantak a végbelekbe és surrant a langyosított víz vödörszám, hogy a vastagbelek tartalma fellazuljon és mielőbb, minél több hagyja el a  beleket gejzírszerűen.

A nyaki vénákba kanülöket applikáltunk és zubogott az infúzó. Minden módon próbáltuk a mérgező anyagot eltávolítani, a vérkeringésben lévő mennyiséget hígítani. Pár lovat átvett a sebészet és műtétileg próbálták a beleket kiüríteni, átmasszírozni.

Egymás után jöttek a kocsik, csúsztak a szondák, cuppantak a beöntőkúpok, nyakik fedve a szerencsére meg-, meginduló végtermékkel. Dolgoztunk egymás mellett a farkakat félretolva, a beöntőkészüléket szorosan a végbélben tartva vagy éppen a pipával fékezett lovak orrjáratába óvatosan tolva a szondákat. Csorgott a víz a hátunkon, küzdöttünk derekasan.

A kisállatos kollégák már élvezték a frissen sült finomságok illatát, mi még egészen mást éreztünk közvetlen közelről. Egyes szállítmányokkal már a platón elfekvő, agonizáló vagy elpusztult egyedek is érkeztek, amelyeket már a patológia fogadott. Ha jól emlékszem 16 lovat indítottak útnak aznap és azok maradtak meg az intenzív ellátásnak köszönhetően, amelyek konzervatív kezelést kaptak. A műtöttek sajnos nem élték túl.

A többiek becsületére legyen mondva megvártak bennünket a tanszéki karácsonyra készített étkekkel. A kemény, embert próbáló munka és tisztálkodás után igencsak jól esett az étel, bár akkor még közel sem voltunk túl a dolgok nehezén.

A frissen a tanszékre került S Ági csodásan helytállt a bizony fizikai erőt is kívánó roham munkában, amivel próbáltuk menteni, ami menthető.

Később Ő is akárcsak jómagam a kisállatok gyógyítása iránt köteleződtünk el, de azt a napot sosem feledjük.