A kényelmes vasárnap reggeli kelés, mosdás, borotválkozás, reggeli után ma is London volt az uticélom. A Victoria pályaudvarról kényelmesen, 1 átszállással és rövid, de kellemes sétával értem a hatalmas parkban két ijesztő ágyú védelmét élvező Imperial War Museum-ba. A belépéskor szokásos csomagkontroll után a múzeum átriumában második világháborús vadászrepülők vonták magukra a figyelmemet. Impozáns és megdöbbentő. A múzeumot az első világháborút követően hozták létre a hatalmas angol véráldozatra emlékezve. Az alsó szinten zseniális installációkkal mutatják be a háború kitörésének okait, borzalmait, következményeit. Szörnyű hallani az igazságot, miszerint az osztrák-magyar csapatok Szerbia lerohanásával kezdték a háborút. Az ok nem igazán Ferenc Ferdinánd halála. Anglia komoly túlhatalma és hatalmas gyarmatbirodalma (akkor a világon minden 4. ember a korona alattvalója volt) az országot gazdaggá tette, ugyanakkor az akkori angol társadalom többsége nyomorgott,a szüfrazsettek és a munkások szavazati jogokért harcoltak, a németek növekedni, terjeszkedni akartak, elvenni, megszerezni, a fegyvergyártók gazdagodni és elindult a borzalmas mészárszék minden mocskával, embertelenségével. Hulltak az emberek, mint a legyek, golyótól, harci gáztól, srapneltől, szuronytól. Anglia a tengereken kezdte elveszteni a biztonságát és ez 4 évi iszonyattal járt. A családok megszenvedték mindkét oldalon, nélkülöztek, reménykedtek, gyászoltak. Az én dédapám szerencséjére túlélte és hadirokkantként élte le az életét. A napokban néztem a Parade's End című remek angol filmet, ami ebben a korban játszódik. Az ott látott harctéri jelenetek, lövészárok élet elevenedik meg a múzeumban. Megrázó és döbbenetes. A következő szinten a pár évtizedes nyugalom után kitört második világháború még embertelenebb, ember ellen kreált gyilkoló eszközökkel gazdagított története nyomasztja az embert, korabeli filmekkel, hanginstallációkkal, a levegő, a vizek és a szárazföld tömeggyilkos eszközeivel és a csúnya vég a Hirosima, Nagaszaki végpont szénné égett női test képében. Felkavaró, elgondolkodtató és már közelebb van a mi életünkhöz. Az én családomból 5 férfi vonult hadba értelmetlenül. Nagyapám és egy közeli rokon maradtak ott árván hagyva a gyermekeket és özvegyen asszonyaikat. Mindezt miért ??!!
Egy szinttel feljebb van a minden emberit nélkülöző, megbocsáthatatlan holokauszt emlékkiállítás. Középiskolás koromban jártam az Ausvitzi, Birkenaui táborban és a Krakkói múzeumban. Ez a kiállítás döbbenetes mementó. Soha többet, embereeek. Aztán a délszláv háború megmutatta, hogy ez megismétlődhet. A mást, ellenséget, mert bosnyáknak született, ugyanolyan kegyetlenül gyilkolták, mint a nácik a zsidókat, cigányokat, egyet nem értőket.
A sok borzalmat feloldandó a Moments of Silence installáció sötét termeken visz keresztül, halk zeneszóval kísérten, amit felold a fokozatos világosodás és a kifehéredés a barangolás végére. Nagyon EMBERI.
A látottak nyomasztó hatása elgondolkodtatott. A jelen történései gyanúsan rossz irányba mutatnak. Elkezdődött a kirekesztés, a megbélyegzés, hangzatos jelszavak, emberek uszítódnak egymás ellen. Kis zsarnok-jelöltek és hűséges alattvalóik, kiszolgálóik hangoskodnak, kezdik átírni a múltat, Petőfiről mikor találják ki, hogy Petrovicsként nem is magyar ? A dunai föderáció álma helyett a kicsit nehézkes, de biztonságot nyújtó EU ellen áskálódnak kicsik, nagyok, az orosz mackó meg pödörgeti a bajuszát, mert saját magát gyengíti az ellenlábas. A Brexit ugyancsak gyengíti és megosztja azt a szervezetet, ami biztosítéka lehet(ne) a már régóta tartó békének. Európa országai végre egészséges gazdasági verseny mellett békében élhetnek, de meddig még ? A gazdagság és hatalom újra kevesek kezében koncentrálódik, rossz, beteg ideológiák erősödnek.
Jól esik a friss levegő a nehéz gondolatok után. Korai még az idő csodásan süt a decemberi nap. Elsétálok a Tibeti emlékparkban -amit a dalai láma őszentsége avatott fel - a kijáratig és buszra szállok. Az igazi londoni piros emeletes. Nincs kedvem most a metróhoz. A város, a nyüzsgés, a színek, fények feloldanak, az sötét gondolatok tisztulnak. A Regent's parknál leszállok. A fű harsogó zöld, a kitartó decemberi rózsák meglepnek. Lelassulok, andalgok, gyönyörködöm. Galamb tornászva próbál bogyót szedni a bokorról több-kevesebb sikerrel. Szökőkút lövelli magasba a vizet, ami finom permetként hull vissza. Gyönyörűek a színek. A tóhoz érve a túloldalon madarak koszorújában helyi hölgy eleséget oszt, szemtelen hattyú lopja ki kezéből a falatot. Arrébb kézre száll a galamb a magért, apácaludak, vizityúkok legelésznek. Mókus araszol az eleséget kínáló kézhez. Egy-egy szárcsa kergeti ellenlábasát hangoskodva, szárnyát csattogtatva. A nap lassan leszálló ágba kerül, kamerát tartó kezem gémberedik. Tartalmas, változatos napom végén hazaérve pulykasteak sistereg a serpenyőben, a rizs már szinte kész, lengyel boltban vásárolt savanyú patisszon üvege már nyitva. És itt most csak ülök és regéltem.
