Tegnap szombati műszakban töltöttem el munkás napot megállás nélkül, három rendelőben szépen egymás után. Délidőben kis szusszanás közben kérdezte recepciós kolléganőm, hogy én mióta dolgozom állatorvosként. A dátum hallatán elképedt és kérdezte hogy vagyok képes még mindig ilyen nagy szeretettel, jókedvűen, odaadással végezni a mindennapi munkát. Magamban jót mosolyogva azt válaszoltam, ami a tényleges helyzet, hogy ez az életem, a hobbim és egyre jobban szeretem amit csinálok. A beszélgetés hatására repültek vissza gondolataim 1984 őszére, telére. A diplomámon még nedvesen csillogott a tinta, mikor beálltam a Pécsi Állami Gazdaság csatasorába. Elvileg állatorvos gyakornokként kaptam meg az 500-as marhatelepet a hozzá tartozó üszőteleppel és az 500 kocás sertéstelepet és desszertként az Üszögpusztai lovardát. Gyenei Laci bátyám szívinfarktuson esett át, hát bekerültem az örvénylő mély vízbe és próbáltam tempózni. Az első nem igazán sikerélményem ikerelletés volt a félig nyitott pajtában. Mindkét borjú rendellenes tartásban, zsibbadt a kéz nehezen sikerült felhelyezni a csomókat a lábakra, feszültek a kötelek, dagadtak az izmok, világra jött az első, de minden próbálkozás ellenére nem vett levegőt, a második már kicsit szagos volt és nem jött könnyen. Alsógatyáig véresen, a szélben dideregve nem éreztem, hogy jól indul a karrierem.

Az inszeminátor, aki régi bútordarab volt a cégnél, országosan a kiválók közt, ferde szemmel méregetett és keresetlen szavakkal ecsetelte is mennyit érek az Ő szemében. Az IFA sofőrje röhögve kérdezte mennyiért csinálom mindezt ? Válaszomon jót derülve ajánlotta legyek inkább sofőr, az többet hoz a konyhára.

Szakállat növesztettem, hogy 23 évesen kicsit komolyabbnak tűnjön a fizimiskám, de ez nem volt túl hatékony.

A sertéstelepen szigorú rend volt, a telepvezető - egykori katona - remekül végezte a dolgát, a felcserem, Tóni bácsi, kedves jó humorú sváb mindig jóízűen ugratott, de nem bántam, mert munkáját remekül végezte, igaz a saját kis 3 tanyából álló "kerületemben" nem hagyott nekem malacot tökkel egyet sem.

Huncut szemmel fogadott egy reggel: Mondja doktor mi baja ? Néztem rá kérdőn, gondolkodtam mit is válaszolhatnék. Látva hezitálásomat jót kacagott, majd megadta a választ.

Hát város, nem tudta ?! Híjnye az angyalát csőbe húzott, oszt együtt nevettünk.

Reggelente a még hideg istállókban szemléztem, a kocák oldalra dőlve, röfögve mórikálva szoptatták malacaikat a kutricákban. A másik oldalon a boxokban malacok kergetőztek visítozva dobálva valamit. Közelebb érve láttam, hogy patkány maradékával megy a kosárlabda. A derengésben továbblépve döbbentem éreztem, hogy valami mászik a mellkasom irányába. Undorodva nyúltam oda és farkánál az irtószertől már kicsit gyengült méretes patkányt hajítottam a malacok közé azok nem kis örömére.

Az istállók végében az éjszaka elpusztult állatok várták késemet. Boncoltam minden nap, minden hullát.

Az aznapi második 20 kg körüli malac hólyagjában, vese burka alatt, alig látható tűszúrásnyi vérzések. Még a nyáron az intézeti gyakorlaton Süveges Tibor személtette nekünk a Létavértesről származó sertéshullában a boutonokat, döbbenetünkre a gyomorban. Aki már ilyet állapít meg a telepen az akár vissza is adhatja a diplomáját - mondta szinte csak magának.

Szavai visszacsengtek a fülemben. Hívtam a megyei hatósági főállatorvost és a sertés egészségügyi szakállatorvost szemlére, mert a gyanú felmerült arra a betegségre, amiről nem beszélünk, és Magyarországon nincs (akkor már rájöttem, hogy csak bejelentve!). Gyanúmat és félelmemet visszaigazolták és kérték intézkedjek a hulla mielőbbi Országos Állategészségügyi Intézetbe szállításáról. Nem jelentett nagy gondot, hiszen péntek lévén amúgy is készültünk Budapestre feleségem szüleihez. Malac zsákba, zsák a Trabi csomagterébe. Másnap a Tábornok utcában átadás-átvétel és remegő térdekkel várakozás. 

Hétfő reggel újra a hadrendben. Reggel Nyilas elvtárs, igazgatóhelyettes hívott meglehetősen barátságtalan formában, hogy azonnal menjek be a központba.

Álltam a szőnyeg szélén és záporoztak nem éppen kedves szavai.

Hogy képzeled Te taknyos, hogy idegeneket hívsz a gazdaságba a tudtom és beleegyezésem nélkül ? 

Mondtam azért, mert ez szigorúan járványtani ügy és ez a feladatom.

A fizetésedet innen kapod, Te itt alkalmazott vagy.....

Tudd meg, hogy akkor van baj ha a hízók köhögnek, addig semmi és ha ilyen van akkor először engem vagy köteles hívni és ha én megengedem, akkor szólhatsz a megyeieknek ! 

Ordított a tagbaszakadt, csöppet sem kedves ember. Álltam megsemmisültem igazam tudatában, de szavam sem lehetett. Megalázottan, földbe döngölve, pályakezdőként, szakmai segítség nélkül. Szép kilátások.

Pár napon belül megjött a megnyugtató hír, hogy szerencsére csak malac paratífusz és nincs a háttérben a nagy gonosz.

Nyilas elvtárs igazoltnak vélte önmagát és még nagyobb arccal pöffeszkedett az eredmény birtokában a bejárás során az ólakban. Ugye mondtam én.

Milyen jó is, hogy így alakult, de ha nem a szakma szabályai szerint járok el és úszik a telep a bajban akkor azért lettem volna agyagosítva.

Egy hónap múlva egy Dráva menti telepre rendeltek ki a mínusz 24 fokos télben a sertéstelepen oltani, mert a vírus sajnos bejutott a megyébe. Később már beismerten értelmetlen gyűrűoltással való próbálkozás után 2000 disznót kellett leölni és kerültek  azok mély árokba formalinos locsolást követően. 

Azok voltak a nehéz, embert próbáló idők tértek vissza gondolataim a jelenbe. Most a munkám örömzenélés a házi kedvencek birodalmában. Megvannak a maga nehéz pillanatai, de hol van a kettő egymástól ?

Mint Makó Jeruzsálemtől !